Bemutatkozás és a blogról

Üdv mindenkinek, aki erre a blogra tévedt!:)
Már korábban írtam (vagy próbálkoztam írni) blogokat, de nemigen jött össze. A legelsők körülbelül 1-2 bejegyzést kaptak, aztán megfeledkeztem róluk, vagy nem akartam tovább foglalkozni velük. Ezután baráti segítséggel sikerült létrehoznom egy saját blogot, amely a horyronie.webnode.hu volt. Voltak pillanatok, amikor sokan látogatták, írtam jó pár bejegyzést, csak az utóbbi időkben közbejött pár bökkenő:
az első és legfontosabb problémám az iskola volt. Néha a rengeteg tanulás mellett arra sem volt időm, hogy a kutyámat megetessem (ilyenkor érkezett meg apa segítsége, aki nagylelkűen bár, de morogva gondoskodott szegény állatról), nemhogy még blogot írjak.
a második probléma pedig az volt, hogy a blogot ellepték a külföldiek. Több külföldi látogatta az oldalt, mint magyar, így nem láttam értelmét az oldal folytatásának. Ráadásul a ritka bejegyzések miatt kevesen nézték az oldalt (azok is többnyire kínaiak vagy amerikaiak voltak), így úgy döntöttem, befejezem azt a blogot, és egy újat kezdek. Egy kicsit komolyabb oldalra gondoltam, így döntöttem e mellett.
A blogon többnyire az életem megosztásra való pillanatait fogom kiírni, illetve a története(i)met.
Azt hiszem, bemutatkozásnak ez megteszi, a többit úgyis megtudjátok a bejegyzésekből:) Jó szórakozást!^^

2016. február 29., hétfő

Pár szó az oktatásról

Sziasztok!:)

Régen jelentkeztem, tudom. Ennek oka leginkább az, hogy nem igazán volt időm, ha meg esetleg mégis, akkor vagy kedvem nem volt, vagy ihletem.
De ez a mai nap megihletett engem. A téma adott: az oktatás.

Mivel már tizenegy éve ennek az oktatásnak a része vagyok, láttam és megéltem már jó pár dolgot. Nemcsak a saját dolgaimat látom, hanem a többi diákét és a tanárokét is. Ezekből pedig egyértelműen egy dolgot lehet leszűrni: mindenki, aki manapság az oktatásban részt vesz, egyszerűen túl van terhelve.
Most jöhetnek az olyan megjegyzések, hogy "persze, csak annyi a dolgotok, hogy tanuljatok", "ott a nyári szünet", "majd ha dolgozni kezdtek, meglátjátok", és a többi. Az ilyen véleményektől pedig egyszerűen kinyílik a bicska a kezemben. Aki ilyeneket mond vagy ír, annak van a rokonságában tanuló gyerek? Van olyan ismerőse, aki iskolában dolgozik?
Változik az idő, egyszerűen évről-évre nő a tananyag mennyisége, az elvárási szint emelkedik, olyannyira, hogy azt már nem lehet követni. Az iskola már nem a tanulásról szól, hanem a feszültségről.

Amikor én kezdtem az iskolát, kevesebb, mint egy év alatt megtanítottak írni-olvasni és számolni. Harmadik-negyedik osztályban már ismertem a szorzótáblát, egyszerűbb, szöveges feladatokat meg tudtam oldani, ismertem a körülöttem lévő dolgokat, viszonylag helyesen tudtam már írni, folyékonyan olvastam. A nagyszüleim és a szüleim ettől jóval lassabban sajátították el a dolgokat, ami nekik 3-4 év volt, az nekünk 2-3.
Osztályfőnöki órán egy harmadikos osztály termében vagyunk, mert nincs szabad termünk. Itt gyakran szoktam olvasgatni, miket tanulnak a gyerekek, megnézegetem a könyveiket, füzeteiket, hogy tudnak írni, rajzolni. Az eredmény megdöbbentő. Egy harmadik osztályos gyerek nem tud folyékonyan írni. A kézírásuk darabos, az ebben a korban megszokott, kerek, gyermeteg betűk nem léteznek. A helyesírásuk pedig csapnivaló, másolni se tudnak (a címekből kihagynak betűket, az írókat kisbetűvel írják). De miért is van ez? Mert manapság már első osztályban kevesebb, mint fél év alatt meg akarják tanítani a gyerekeket írni.
Az egyik legdöbbenetesebb dolog pedig, amit láttam, az, hogy harmadikban Petőfi életét veszik a gyerekek. Persze nem olyan részletesen, mint később, vagy középiskolában, de akkor is érdekes volt, főleg, hogy én ötödikben vagy hatodikban hallottam először Petőfiről, és akkor is csak pár versét, illetve a János Vitézt kellett ismernünk, nem pedig az életrajzát...

Ötödiktől kezdve nyolcosztályos gimnáziumba járok, ami azt jelenti, hogy ötödiktől kezdve középiskolásnak számítok. Ez a hat év, amit a gimnáziumban eddig töltöttem, egyszerre volt jó és rossz. Volt olyan, hogy úgy éreztem, már nem bírom tovább, de mégis átvészeltem azokat, amik velem történtek, és büszke vagyok arra, hogy 10 éve, minden év végén kitűnő lettem - most pedig azért küzdök, hogy ez így maradjon idén és jövőre is, és egy erős érettségit írjak. Amikkel nem is lenne probléma, ha nem görgetnének folyamatosan újabb és újabb akadályokat az oktatás útjába.

Ötödikben és hatodikban még viszonylag nyugodt éveim voltak, hetediktől aztán folyamatosan, minden évben kaptunk valamit: hetedikben félévkor kitalálta az iskola vezetősége a hetedikes vizsgát magyarból, matekból, angolból és töriből - a vizsgára való készülés miatt pedig mind a négy tantárgy haladásából vissza kellett vennünk, mert ez alapján ugyanott kellett abbahagynia a három osztálynak a tanévet. Ezzel a vizsgával igazából semmi probléma nem lett volna, hogyha az egyik osztály matektanára, aki összeállította a vizsgára való matekfeladatsort, nem csalt volna: a másik két osztálynak más információkat adott ki, mint amik a vizsgában voltak, a saját osztályával pedig nyugodtan, magukat a feladatokat gyakoroltatta be.
Nyolcadikban a vezetőség folytatta a szívató-hadjáratot: kitalálták, hogy osztályozzák a kompetenciát, hogy rendesen oldjuk meg őket, és emeljük az iskola színvonalát. Ha ez nem volna elég, előtte még a mi osztályunkat nevezték ki egyfajta "próbakompetencia" megírására, ami azt jelentette, hogy hatféle feladatlapot oldott meg az osztály, mintha a kompetenciát írtuk volna meg, tesztelve, hogy mennyire megoldhatóak egy nyolcadikos diák számára.
Kilencedikben, mivel az osztály fele másik iskolába ment át, összevontak minket a négyosztályos gimnáziummal. Ennek következtében a mi felünk is négyosztályos lett, de továbbra is nyolcosztályos tanmenet szerint haladunk, és csak az órák felében találkozunk a másik felünkkel. Osztályközösség építése megvan.
Ekkoriban már elkezdődött az óraszám brutális megnövelése, úgyhogy már akkor is éreztük a törődést.
Aztán tizedikben, "nevelési célzattal" megkaptuk az igazgatónkat földrajztanárnak, aki miatt nemes egyszerűséggel meggyűlöltem a földrajzot.
Idén pedig jött a hír: mire odakerülök, hogy érettségizni fogok, egy más érettségi rendszerben fogom ezt megtenni. Emellett pedig, hogy meglegyen a minimum 35 óránk egy héten, legalább két faktot kellett felvennünk, lyukas óránk nincs, és van, hogy hét órától délután fél négyig ülünk az iskolapadban, aztán megyünk haza: tanulni. Arról, hogy a helyesírási szabályzat is megváltozott, már ne is beszéljünk...

Engem nem zavar az, hogy a "diákságom legszebb éveit" iskolapadban és itthon tanulva kell töltenem - már hozzászoktam. De az mélységesen felháborít, hogy öt éven keresztül egy bizonyos, évek óta meglévő érettségi rendszer alapján készítettek fel, most pedig, az utolsó két évben, mindenféle ok nélkül megváltoztatták ezt.
Nem érdekel, hogy heti 35 órát vagyok az iskolában, és itthon minden nap minimum három órákat tanulok, hétvégente ennek dupláját vagy tripláját... csak le tudjak érettségizni.
Miért van az, hogy tíz évig elfogadható volt, hogy a történelem atlaszban van kronológiai táblázat, most pedig, egyik évről a másikra kiveszik - a térképeken található összes évszámmal együtt?
Mert még ha csak történelmet tanulnék, akkor nem zavarna, meg lehet tanulni az évszámokat és a könyveket, de az, hogy van még rajta kívül 4 érettségi tantárgy, és 10 másik, amire hétről-hétre készülni kell, kicsit soknak érzem.
Nem zavar, hogy sok órám van - de az már igen, hogy olyan tantárgyakat kell tanulnom az utolsó két évemben, mint az etika, a művtöri, az ének vagy a fizika, amelyeknek semmi hasznuk nem lesz az életemben. Mert nem hiszem, hogy attól leszek etikus vagy empatikus ember, hogy ismerem az etika és az empátia fogalmát, kétlem, hogy valaha is hasznomra lesz a kupolák fejlődése, vagy az, hogy tudom, mi az a C-dúr (nem, nem tudom), esetleg az, hogy fizikán már hetek óta rajzolunk VALAMIT, amiről azt se tudjuk, mi.

A tanáraink is túl vannak terhelve, és ezt mi, diákok tudjuk a legjobban, mert mi vagyunk velük napközben, látjuk rajtuk, hogy fáradtak, hogy már nekik sincs kedvük itt lenni, de muszáj.
Egyre kevesebb ember jelentkezik tanárképzésre - vajon miért?
Ők nem több fizetést szeretnének - csak kevesebb óraszámot, hogy fel tudjanak készülni rájuk.
Aki pedig azt mondja, hogy milyen könnyű a tanárok és a diákok élete: csak egyetlen egy hétre üljön be az iskolapadba, vagy álljon a katedrára, és tanulja vagy tanítsa végig azt a hetet. Meg fogja látni, hogy rengeteget változott az oktatás azóta, hogy ő elvégezte az iskolát, és jóval többet követelnek a diákoktól.

Megmondom őszintén, én már alig várom, hogy kikerüljek az iskolából, és végre dolgozni kezdhessek. Mert ezeket az éveket, amiket eddig az iskolában töltöttem, sosem fogom visszakívánni, az is biztos.

Ez a kis szösszenet egy spontán gondolatsor, nem tudom, mennyire logikus vagy mennyire érthető, nem is az a célom vele, hogy nyílt levélként küldözgessem, csupán leírtam a gondolataimat a témával kapcsolatban. Most pedig megyek tanulni... mert a szombat és a vasárnap nem volt elég ahhoz, hogy felkészüljek erre a hétre.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése